Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


festészeti technikák

 

Az olajfestés

Az olajfestés a legáltalánosabb és legszélesebb körben használt festési eljárás. Az olajfesték sokkal lassabban szárad, mint a tempera. Színei mélyebbek, tüzesebbek, fényesebbek. Csodálatos finomságú fény-árnyék viszonyok, tónus- és színátmenetek érzékeltetésére alkalmas. Gazdag lehetőséget nyújt a legkülönbözőbb felületi minőségek ábrázolására is. Míg a tempera inkább a világos színtartományokban mutatja meg igazi szépségét, az olajnál a világos és mély tónusú színek együttes alkalmazásával a tér bemutatásának is szélesebb lehetőségei állnak a festők rendelkezésére.


Az olajfesték kötőanyaga az olaj (lenolaj, dióolaj, mákolaj). Oldószere, amivel a tubusból kinyomott sűrű festéket felfesthetővé tesszük, szintén tartalmaz olajat. Ezt a festőszert ma már készen is vásárolhatjuk. Festeni olajalapozású vászonra, esetleg deszkára szoktunk. A festőalapul szolgáló fát, vásznat vagy papírt előzőleg beenyvezik, és krétaalapozással látják el. Ilyen alapozott vásznakat és farostlemezeket szintén kaphatunk gyárilag előkészítve. A festéshez legalkalmasabbak a finom, félhosszú, lapos sörteecsetek, de a tubussűrűségű festéket festőkésekkel is felrakhatjuk.
Az alapozott vásznat, hogy rugalmas, jó festőfelületet adjon, ún. vakkeretre feszítik, amelynek külső széle magasabb, hogy a vászon festés közben ne érjen hozzá a vakkerethez. Az olajfesték, minthogy számtalan tónus kikeverhető belőle, rendkívül alkalmas a legkülönbözőbb festői hatások visszaadására.

Bár ismerték már a középkorban is, sőt alkalmazási módjairól maradtak fenn leírások is (Theophilus Presbyter a XII., Cennini a IV. században), általános művészeti alkalmazását a XV. századi németalföldi mestereknek köszönhetjük. Vasari, a reneszánsz nagy művészettörténésze a Van Eyck testvéreknek tulajdonította az olajfestékek feltalálását. A temperafestéssel szemben valóságos forradalmat jelentett az olajfestés bevezetése. Antonello da Messina, Piero della Francesca közvetítették az itáliai festők számára ezt a technikát, amely azután még hosszú fejlődésen ment keresztül.

Lehet az olajjal hígan, lazúrosan vagy mélyfényű hatással dolgozni. Ezt az teszi lehetővé hogy az olajfestéknek két típusa van: a fedőfestékek és a lazúrfestékek. A lazúrfestékek csak nagyon sok olajos kötőanyaggal készíthetők, ezért bennük szinte lebegnek a pigmentszemcsék. Felfestve őket, nem fedik el teljesen az alattuk lévő foltot, hanem annak színei átvilágítanak az új rétegen, finom színhatást adva. E finom és egységes színhatás érdekében a barokk festők egy meghatározott színnel készítették el az aláfestést, sőt gyakran már az alapozást megszínezték.

Az összes festőanyagok optikai hatását jól utánozza. Fedőképessége tökéletes. A kép sötét tónusait átfesthetjük világosakra. Lassan szárad, s így a képet módunk van lassan fejleszteni. A régi mesterek több rétegű aláfestéses technikájával szemben, amelyben a lazúrozás játszotta a fő szerepet, a XIX. századi művészek közül többen az egyrétegű, egyszerre megoldott, �alla prima� festést alkalmazták. Ekkor kerültek forgalomba a gyári készítésű, jól tárolható és szállítható tubusfestékek. A művészek kiszabadultak a műteremből; képeiket gyakran a szabadban �egy ülésre�, aláfestés nélkül készítették el. Az aláfestés úgy történik, hogy a kép egész felületét széles ecsetkezeléssel, minden részletet elhagyva, a megfelelő színekkel beborítják. Ezután fognak hozzá a kép kidolgozásához. Lazúrozásnál egy tüzes alapszín tömör rétegére egymás után többször is olajban erősen oldott színeket festenek rá, s a színek halvány fátyla alól tűz át az alapszín. Valamely lazúrszín az alatta levő színnel együtt áttetszősége folytán egy harmadik; új színt ad, melyet hatásában, ugyanazon két színnek palettán való összekeverésével nem tudunk eloállítani. A reneszánsz nagy mesterei Leonardo, Giorgione, Tiziano pompás hatásokat értek el a lazúrozással. Leonardo Mona Lisa c. képét például elobb fehérrel és barna-feketével festette meg, azután áttetszőre hígított olajfestékkel vitte rá a színeket legalább négyszer-ötször, de talán többször is, s így tette művét sejtelmes ragyogásúvá.

Az olajfestéknek sokoldalúsága mellett még az is vonzó tulajdonsága, hogy jól javítható. A lassan száradó festéket akár munka közben is letörölhetjük, lekaparhatjuk, vagy száradás után fedőfestékkel ráfesthetünk, s ezzel eltakarhatjuk az elrontott részleteket, vagy munka közben is módosíthatunk a kompozíción.

A vastagon bekent vagy éppenséggel átfestett kép idővel repedezni kezd, és könnyen lepattogzik. A festékanyagok ismeretének hiánya következtében is tönkremehetnek egykor ragyogó színű képek. PI. Munkácsy alapozásul a tüzes hatású aszfaltot, bitument használta, amelyen a rákent festékek idővel megfeketedtek. A Szovjetunióban legújabban kötőanyagként a polymerizált vagy szintetikus gyantát alkalmazzák, mellyel vakolatra, üvegre és vászonra is lehet festeni. Ezzel a kötoanyaggal a festék fizikai és optikai hatásának jelentőss javítását érték el, állandóbbá, lazúrosabbá s ugyanakkor tüzesebbé tették. Az alap nem repedezik, s a festék átütését is kiküszöböli.
 
 
 
 
 
Az akvarell

Az akvarell manapság az amatőr festők egyik legnépszerűbb műfaja, ugyanakkor a profik ezzel a technikával birkóznak talán a legtöbbet. Érdekes kettősség, nem? Az akvarellhez szükséges felszerelés jóval olcsóbb, mint például az olajfestésé, amihez rengeteg külön speciális kiegészítő is járna. Itt elég szinte mindenhez:


-néhány különböző méretű és alakú ecset
-pár színből álló paletta
-vizes edény
-papír
-rajztábla
-grafitceruza
Az akvarell a festészet legszabadabb technikáinak egyike, melynél a tushoz hasonlóan a preparált és formákba préselt, különböző színű festőanyagot vízzel hígítva használják. A gouache-festéstől (fedőfestés) főleg abban különbözik, hogy kizárólag átlátszó, áttetsző foltokban rakják föl a festéket, mely az alapnak csak a színét módosítja, de nem fedi el. A festék alapanyaga ásványi festék, melyet vízben oldódó ragasztóanyaggal kevernek össze, s feloldott formában kerül fel a papírra, hegyes, vagy tompa végű, lágy, mókus- vagy menyétszőr ecsettel. Sajátos és lebilincselő ragyogásának magyarázata, hogy a papírról a festéken keresztül is visszaverődik a fény, és ettől kapja a festmény azt az áttetsző jelleget.
A vízfestéknek két olyan tulajdonsága van, amivel más technika nem kelhet versenyre: folyékony és könnyen kezelhető (azonban egyeseknek pont e tulajdonság miatt tűnhet nehéznek!). Vonzó, mindenki által elérhető egyszerűsége azonban kihívást jelent azoknak a művészeknek is, akik olajjal dolgoznak általában.
Alighanem Dürer aknázta ki elsőként e festésmód lehetőségeit természeti tanulmányaiban, amikor utazásai alkalmával tavakat, hegyeket, állatokat örökített meg. Mégis a következő háromszáz évben a vízfestés visszaszorult nyomatok kiszínezésére, botanikai rajzok árnyékolására.

A 18. században vált először igazán népszerűvé műemlékeket megörökítő művészek körében. Nagyot fejlődött a technika az angol mesterek keze alatt - ekkor találták fel a jó nedvszívó képességű papírt is, melyre már több rétegben fel lehetett vinni a festéket!
Ahhoz hogy a színek, fények és tér valódiságát például egy tájképnél jól tudjuk érzékeltetni, s hogy a festmény megőrizze frissességét, gyors és biztos festésmódra volt, van szükség. Minden egyes lépést előre megterveztek, kerülték a javításokat. A képet mindig a világostól a sötét tónusok felé haladva festették. A kifeszített papírlapot először mindig áttörölték nedves szivaccsal, s elsőként mindig az ég és a háttér halvány árnyalatai kerültek fel. Ezután festették meg a tájkép fő elemeinek körvonalait. A színárnyalatokat festékből és vízből keverték ki. A csúcsfények és fehérek helyén a papírt festetlenül hagyták. Így született a vízfestmények jellegzetes, tiszta ragyogása. Az árnyalatokat erősebbé, vagy mélyebb tónusúvá tehették átlátszó színfoltok felrakásával, s egyébként a színeket is ily módon keverték ki, s nem a palettán.
A fakéreg, rőzseköteg, sziklák érzékeltetésére széles ecsettel sűrűbb, szárazabb pigment szemcséket vittek a papír egyeletlen felületére. A részleteket, a lényeges elemeket, a már megszikkadt papíron dolgozták ki alaposabban. Amúgy ez menete a mai napig a klasszikus akvarellfestésnek. Ezt tanulhatjuk meg rajziskolák, szakkörök padjaiban akár mi magunk is!
Ennek a már-már impresszionista, "közvetlen" festői technikának kiemelkedő mesterei voltak: John Robert Cozens, Thomas Girtin és Richard Parkes Bonington.
A 19. századi angol akvarellfestészet gyakran csak a bravúros technikai tudás látványos csillogtatását szolgálta. Amerikában viszont Thomas Eakins, Winslow Homer, majd az áttelepült James Whistler és John Singer Sargent akvarelljei nyomán kialakult egyfajta erős hagyomány: a könnyed, kifejező "vízi" festészet.
Napjainkban az épületek, enteriőrök expresszív megjelenítése lett az amerikai akvarell sajátos témája - Charles Burthfield titokzatos, szél-seperte utcáit, kísérteties tekervényeit, vagy Edward Hopper (www.ibiblio.org/wm/paint/auth/hopper) árnyékba burkolózó szobáit, lehúzott redőnyű üzleteit ilyen pontos, tiszta festékfoltokkal fejezi ki.

Bár a legtöbb európai művész jobban szereti a gouche-technikát, az aquarellre is találhatunk mesteri példákat a 20. században Kandinskij, Klee, Dufy, Picasso, vagy Nolde munkásságában.
A vízfestményt gyakran más technikai eszközökkel egészítik ki: tussal, pasztellel, fedőfestékkel és ceruzával, és ezzel igen szép hatásokat tudnak elérni.
Cézanne például a vízfesték foltok mellett ceruzavonalakat használt, méghozzá, ugyanúgy, ahogy olajfestményein, színsíkokat, vonalakat: tárgyak szerkezetének feltárását szolgálva ezzel.
Különös és érdekes, hogy valójában egy festőt sem ismerünk, aki akvarell képeiről lett híressé. Viszont ismerjük híres festők híres akvarelljeit!

 

A gouache

A gouache (francia szó, kiejtése kb. „guas”) egy vízfestési technika neve a festészetben. Ennél a festésnél a vízfestékhez különböző kötőanyagokat adnak (enyvet, tojásfehérjét, mézet stb.), így a festék átlátszatlanná válik. A gouache-t fedőfestésként alkalmazzák, mivel több réteg festhető egymásra a színek keveredése nélkül.


Maga a szó az olasz guazzo (vízfesték) szóból ered, és a 18. században a franciák kezdték használni, bár maga a technika már az 16. századi Európában is használatos volt.

A festék megszáradva kicsit más színű, mint nedvesen, ezért nehezebb kikeverni a színeket. Ha túl gyorsan festik fel a színeket, a festék repedezésre is hajlamos. Ezt úgy lehet kiküszöbölni, hogy sűrítik valamivel.

Ettől különböző vízfestési technika az akvarell.